Tapló futam - Taplógáz (Talladega Nights: The Ballad of Ricky Bobby)

Jó nagy taplónak érzem magam, hogy minden reális esélyt mérlegelve sem hallgattam belső ösztöneimre, amikor arra vetemedtem, hogy megnézzem a Taplógázt. A producerek ezzel a hat szóval ismertették a stúdiónak „nagy”, már-már bombasztikusnak vélt ötletüket: „Will Ferell, mint egy NASCAR versenyző”. Ne legyünk gonoszak; talán még készülhetne ebből a témából említésre méltó vígjáték, ha nem Will Ferell alakítaná Ricky Bobbyt és nem a NASCAR versenyről szólna e minden debilséget magába szippantó, iszonyúan ripacskodó és mérhetetlenül agyzsibbasztó fabula. Úgy saccolom, hogy legalább három embert vitt el a mentő forgatás alatt agyérgörcssel és minimum ketten döntöttek úgy, hogy életükben nem néznek többet minden értelmet a párna alá seperő zsánerfilmet. A történet egy nem akármilyen karrier kezdetéről, majd derékba töréséről szól. Nem könnyű egyik pillanatról a másikra arra ébredni, hogy a legjobb barátodnál már csak a brooklyn-i fekete narkócsempészeknek látszó gyerekeid hülyébbek, a szőke, volt FHM modell feleséged nagyobb részben prosti, mint bármi és az apád épp csak akkor nem vedeli a sört, ha horkol egyedüli vagyonában, egy versenykocsiban. Ráadásul világossá válik az is, hogy te sem vagy különb e szánalmas csürhénél. Szóval igen összetett a sztori. Amikor fél óra után úgy döntünk, hogy fölseperjük a földről az eddig kitépett hajszálakat, megjelenik Sacha Baron Cohen – a rivális – és itt értjük meg, hogy amit rossznak hittünk korábban az volt a mennyei előétel és a java még csak hátra van.