Lars von Trier művészete amennyire sokrétű, olyannyira szerteágazó is, egy dologban azért megegyezhetünk, filmjeinek tárgya nem más, mint saját maga. A szirupos és redundáns műfaji filmek, a köldöknézegetős szerzői alkotások és a hajdani modernista film elkötelezett megszállottjai egyaránt megtalálják filmjeiben azt a piszkosul egyenes, de egyben széles spektrumú zseniális kifejezésmódot, amit ránk szabadított a rendező. A néha már teljesen inverzébe átfordult, de kiáltványokat nagyon forszírozó kimeríthetetlen elme minden alkotásában és kijelentésében ott rejlik a káosz, mely már-már a direktor védjegyévé vált az idők során. E rövid portré kísérletet tesz, hogyan lehet ilyen kaotikus életművet finoman decentralizálni kisebb blokkokban, hogy az életpályája se legyen rendhagyó, ahogyan a mester sem az.
A pornóelemekkel dúsított „Trier világ” egy újabb állomása.
Trier filmjeinek túlnyomó részét képtelenek vagyunk szoros műfaji keretek közé sorolni. Kedvelt témáit, melyeket már A bűn lélektanában lefektetett, mint a bűnösség eredetét, az ártatlanság létjogosultságának kérdéskörét, vagy éppen a kettő közti határvonal feszegetését olyan műfaji keretek közé szorítja, amiket beskatulyázni nem könnyű feladat. A rendező ugyanis nagy játékos. Játszik a műfajjal, színészeivel, az idegeinkkel, a képekkel, a közízléssel és mindennel, amivel csak megteheti. Legújabb filmjéről, a Nimfomániásról a rendező azt nyilatkozta, hogy egy nem pornó, pornót láthatunk majd, aztán hozzátette, hogy inkább mondja, hogy pornó, minthogy egy olyan film, ami az erotika témáját boncolgatja női szemszögből. Akár az Antikrisztusnál, ennél a filmnél is két változatot készít, lesz egy softos darab és természetesen nem maradhat ki a hardcore verzió sem. A behatolás és mérhetetlen mennyiségű nemi szerv áradat a vásznon talán Trier gyermekkori nudista hajlamát idézi meg számára, ugyanis szüleivel elkötelezett nudisták voltak. Az Idióták forgatásán egy kora reggelen a mester meztelenül köszöntötte stábját, majd kijelentette, hogy aznap pucér napot tartanak.
A nácizást sehol sem szeretik – főleg, ha annak nevezzük magunkat.
Trier anyja haláláig azt hitte zsidó származású, amikor is édesanyja bevallotta, hogy német volt a biológia apja. Az önmagát folyton rebootoló rendező talán ebben a pillanatban született meg, ugyanis két hasonló filmet – a narratívumtól eltekintve, mint például a megváltó szerepe és maga a megváltás témája – nem rendezett. Minden filmjében más-más stílusfiltert alkalmaz annak érdekében, hogy elhatárolódjon a szokványos műfaji filmek garmadától és az átlag nézői elvárásoknak eleget ne tegyen. Lásd az Idióták rontott képi és hangvilága, a Táncos a sötétben musical szerkezete, a Dogville színpadiassága, vagy a Hullámtörés erős dokumentarizmusa. Ebből következik az is, hogy folyton önmaga kijelentéseinek csapdájába esik azáltal, hogy filmről-filmre pálfordulatot vesz a moziról alkotott gondolkodása. A Melankólia 2011-es cannes-i sajtótájékoztatóján Trier arról beszélt, hogy megérti Hitlert valamiképpen, de persze nem ért egyet a zsidók lemészárolásával. A beszéde végén kijelentette a poén hevében: „na jó náci vagyok!” Később egy interjúban az Orhideakertésszel – mely korai kisfilmjében Trier egy transzvesztitát játszott - hozta párhuzamba a náci témát és azt nyilatkozta: „Transzvesztitát játszottam benne, igen, ami épp úgy nem vagyok, ahogy náci sem.”
Dogma 95 és a „tisztaság fogadalma”.
A százéves mozgókép tiszteletére rendezett konferencián olvasta fel a Dogma 95 kiáltványát és tette meg a szüzességi fogadalmát – „a tisztaság fogadalma” – Lars von Trier 1995. március 20-án a párizsi Odéon moziban. Egy határozott mozdulattal, a tőle megszokott provokatív módon a tömegbe szórta a piros röplapokat, majd elhagyta a színházat. Egyfajta dán filmes projektként indult elgondolás az egész nemzetet érintő mozgalommá avanzsálódott rövid idő leforgása alatt. A kiáltvány szigorú szabályok közé sűrítve pontosan kijelölte a filmkészítés követendő szabályait és eszközeit. Egyfajta üzenetet is fogalmazott meg Hollywood számára, ugyanis a filmkészítés egy sokkal finanszírozhatóbb lehetőségét tárja fel az „irányzat”. A kiáltványt barátjával Thomas Vinterberggel írta alá a Dogma filmkollektíva nevében, majd Vinterberg Születésnap című filmje a mozgalom első meghatározott filmjévé vált. Többek között az ifjú rendezők kihangsúlyozták, hogy a filmművészet hanyatló színvonalú tendenciáját a rendezők művészvolta okozza és felállítottak több szabályt az igazán autentikus filmek készítésének érdekében. Manifesztumok sorát adták ki, melyekben a könnyűkamerázásra, valódi helyszíneken való forgatásra, hang és kép szimultán rögzítésére, minden fajta digitális és optikai trükkök tiltására és sok egyébre biztatták a mozgalom híveit és más rendezőket. Lars von Trier olyan komolyan gondolta a felállított téziseket, hogy csupán egyetlen „igazi” dogmafilmet rendezett ezután, az Idiótákat. Utána felrúgta az összes szabályát.
Didaktikus attitűd a vörös függöny előtt, mert ez kell a népnek!
Egy örökérvényű szériát készített pályája derekán a dán fenegyerek, amikor leforgatta a Birodalom c. minisorozatát a dán állami televízió felkérésére. A vígjáték, horror, szatíra, thriller kórházsorozatnak könnyen behatárolható négyrészes alkotás meghozta számára az első igazán nagy közönségsikert, olyannyira, hogy nem csak dánhonban, hanem egész Európában vetítették a mozik a részleteiből összeollózott változatát. A mindig kísérletező kedvű Trier minden rész végén egy vörös függöny előtt magyarázta el nekünk mit is láttunk az imént. Egyfajta brechti elidegenedést közvetített, ami megtalálható későbbi filmjeiben is. A darabok végén felbukkanó drámai hatású bíborfüggönyös jelenetek a „tanító bácsi” egyfajta kívülállóságát jelképezték a nézőnek, mégis éles társadalmi problémákat és kérdéseket feszegettek. Ez a megoldás úgy hisszük örökre bevonult a filmtörténelembe. Később a második évadát is elkészítette a szériának, de az már nem bírt ugyanakkora jelentőséggel.
A trilógia triumvirátus
A direktor a Dán Nemzeti Filmiskolában kezdte meg filmes tanulmányait, ahol társai aggatták nevéhez a von kötőszót, melyet később megtartott a rendező. Az ott töltött idő alatt jó néhány kisfilmet letett az asztalra, amelyből kettővel elnyerte a Müncheni Nemzetközi Filmfesztivál filmes tanulóknak járó díját. Miután sikeresen indult pályafutása egyből trilógiákban kezdett gondolkozni. Elsőként Európa trilógiáját készítette el, amely a jóságra törekvő hősök szükségszerű elbukását mutatta be, majd ezt követte az úgynevezett Aranyszív hármasa. Ennek középpontjában a csupa-szív, önzetlen, szent, női karakter állt, akiket kivetett magából a társadalom. Végezetül a befejezetlen Amerika trilógiájával zárta sorait. Meglepő módon egyelőre a trilógiákkal is felhagyott a rendező, ebben a hónapban kerül a mozikba a 330 perces Nimfomániás c. filmjének első pár órája. Ha nem is számít trilógiának, de azért valljuk be…na.
Teljes név: Lars „von” Trier
Született: 1956. április 30., Koppenhága, Dánia
Idézet a rendezőtől:
„Amikor a David Bowie-periódusomat éltem és a The Orchid Gardenert készítettem, nagyon is fontos lett volna, hogy meleg legyek, de nem jött össze, egyszerűen más fából faragtak. Pedig ott volt Bowie, Jagger - arra az imázsra vágytam, amire ők is rájátszottak.”
Díjak és jelölések:
1984 – Cannes-i Film Fesztivál – Arany Pálma jelölés – A bűn lélektana (1984)
1991 – Cannes-i Film Fesztivál – Zsűri Díja – Európa (1991)
1991 – Cannes-i Film Fesztivál – Arany Pálma jelölés – Európa (1991)
1995 –Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál – Legjobb rendező – A Birodalom (1994)
1996 – Cannes-i Film Fesztivál – Zsűri Nagydíja – Hullámtörés (1996)
1998 – Cannes-i Film Fesztivál – Arany Pálma jelölés – Idióták (1998)
2000 – Cannes-i Film Fesztivál – Arany Pálma – Táncos a sötétben (2000)
2000 – Európa Filmdíj – Közönségdíj – Táncos a sötétben (2000)
2003 – Európa Filmdíj – Legjobb rendező – Dogville (2003)
2005 – Cannes-i Film Fesztivál – Arany Pálma jelölés – Manderlay (2005)
2009 – Cannes-i Film Fesztivál – Arany Pálma jelölés – Antikrisztus (2009)
2011 – Cannes-i Film Fesztivál – Arany Pálma jelölés –Melankólia (2011)
2011 – Európa Filmdíj – Legjobb film – Melankólia (2011)
