46 álldogáló kard és a lábujját bámuló félvér - 47 Ronin

Azon „szerencsések” közé tartozom, akik személyesen tekinthették meg a 47 Ronin egy jelenetének felvételét a rákospalotai Raleigh Stúdióban. Volt ott több száz half-bloodot (félvért) berregő, közben erősen vérrontásra éhes, ovációt imitáló magyar statiszta, egy két és negyed méter már embernek nem is nevezhető monstrum, Keanu Reeves vagy hét dublőre Keanu nélkül (biztos egy korszerűsített bánatos arcon dolgozott a sátrában) és egy látszólag nagyon megfontolt elsőfilmes rendező. Carl Rinsch olyannyira komolyan vette az aktuális szcénát, hogy amikor egy jelenet felvétele során a több száz statisztából egyhangúan kitört a pánikröhögés, inkább kiküldött mindenkit a díszletből, minthogy végig gondolja, hogy ha tízen mondják, hogy részeg vagyok, akkor nyomban lefekszek.  Ez volt az a pillanat, amikor számomra nyilvánvalóvá vált, itt még gondok lesznek.

Kai, a félvér (Keanu Reeves) az erdőben nevelkedik, ahol különleges lények okítják a gyilkolás mesterségére. Egy napon elszökik mestereitől és Asano úr házához kerül, aki befogadja. A gyermekből szomorú Keanu válik, aki indokolatlanul sokat bámulja a lábujját, ráadásul beleszeret ura lányába. Miután a szamurájok egy merénylet következtében elvesztik urukat, roninokká válnak, majd örök bosszút fogadnak, hogy visszaszerezzék becsületüket. Ekkor még a félvért is hajlandóak beszervezni csapatukba. A film nagyjából azzal a mondattal nyit, hogy a 47 Ronin története egész Japán története. Reméljük nem, ugyanis az átlagos nyugati tudáson alapuló japán kultúrán kívül (japánkert, folytonos bólogatás, szeppuku és a pálcikával történő rizsburkolás) semmi újat nem mutat, sőt ezeket is a végletekig leegyszerűsítve. Olyan ez, mint amikor egy nemzet szókincsét egyetlen szóra redukáljuk, majd azzal aposztrofáljuk a nyelvet, mint a németben a schnell-schnell (siess-siess). Ilyenkor egy filmben minden német– egymás közt is – csak ezt hadoválja. Valami ilyen történik esetünkben is, csak nem a nyelvvel, hanem magával az alkotással. Megértjük, hogy ezek a pórul járt és csúnyán megszégyenített gazdátlan szamurájok bosszút forralnak, aztán készülődnek, hajlongnak, készülődnek, hajlongnak, majd egy közepesen jól felépített csatajelenetben kulminál a film, hogy aztán újra hajlongjanak.

Tudjuk, hogy Keanu Reeves sosem volt egy igazán nagy színészóriás, de jelen esetben a karaktere – ha egyáltalán ezt meg lehet különböztetni egy kiemelt statisztától – és a „játéka” is olyan súlyos és gyógyíthatatlan problémákkal küzd, melyet még az igazán igényes díszletek, vagy az olykor kitűnően kivitelezett CGI sem képes ellensúlyozni. Az alapállapot felállítása után – vagyis miután ronniná válnak – minden jelenet nagyjából arról szól, hogy besétálnak, körülnéznek, harcolnak kicsit, vagy csak álldogálnak, aztán vége. A statikus kameramozgások, a dialógusok abszolút mellőzése és az érzelem minimum szintre pozicionálása olyannyira elviselhetetlenné duzzad bő fél óra után, hogy felmerül bennünk a kérdés, erre ki adott pénzt? Itt az alkalom, hogy a japánok gyakorolják a folytonos szégyenérzetet, csak annyi a dolguk, hogy jegyet váltanak erre a mozira. Ha már Japán, akkor engem valahol a Dragon Ball mangára emlékeztetett a film szerkezete. Megismerjük a természetfölötti ellenséget, aztán két órán keresztül energiát töltünk (itt kardokat szerzünk), majd, amikor már mindenki ütőere módszeresen kiduzzadt a halántékán, akkor ellőjük azt, amink van, aztán lesz, ami lesz. Már műfajilag is nehéz hova besorolni az alkotást, ugyanis nem attól válik fantasy-vá egy történet, hogy van benne pár nevén nem nevezhető teremtmény, egy szexis gonosz boszorkány (démon?) és az adamantium páncél a Farkas 2-ből. Az már csak hab a tortán, hogy a poszter úgy, ahogy van értelmetlen, ugyanis a kalózos rész bő két percre van vágva, Keanu minden, csak nem főszereplő a maga öt mondatával, a szuperpáncél pedig három jelenetben csörömpöl. Azon már meg sem lepődünk ezek után, hogy a 47 szégyenével küszködő kardosból jó, ha hat emberrel találkozunk közelképben és ebből is jó esetben négy szólal meg, annyira statiszták alkotják a harcos gárdát.

Ha idáig abban az álomvilágban éltünk volna, hogy történelmileg akár egy rizsszemnyi hitelességet vélünk majd felfedezni a filmben, akkor gyorsan ébredjünk fel, mert egy amerikanizált, kizárólag CGI-ra építkező popcorn-mozinál ne várjunk többet. A 3D abszolút nem funkcionál; szemüveg nélkül is ugyanolyan lesütött tekintettel üljük végig a filmet, mintha csak gazdátlan szamurájok lennénk.